Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Angol springer spániel

 
 

Bár a legtöbb fajtához hasonlóan a spániel történetét sem lehet pontosan lépésrôl lépésre rekonstruálni, egy biztos, hogy a spániel a legôsibb kutyatípusok egyike. Richard Strebel szerint a legrégibb spániel ábrázolás egy Nagy Sándor apjának idejébôl származó érmén látható. A történelem során számtalan képzômûvészeti mû örökít meg spánieleket vagy spánielhez hasonló kutyákat, de igen korai írásos emlékeket is találni a fajtáról. Egy i. sz. 300-ból származó walesi törvény név szerint említi a spánielt, míg korabeli feljegyzések szerint VIII. Henrik udvarában külön királyi spániel-gondozókat alkalmaztak („The King’s Spaniel Keeper”). 1570-ben Johannes Caius Anglia kutyáiról szóló könyvében 22 korabeli fajtát ír le, közöttük a vízi és földi spánieleket. Caius szerint ezeket a kutyákat akkoriban használatuk szerint nevezték el, pl. fácánkutyának vagy fogolykutyának, de a nép csak spánieleknek hívta ôket származásuk miatt. A XVII. századtól e vadászkutyák egyöntetû elnevezése a spániel volt, s a XIX. századtól ezek a fajták már egyértelmûen angolnak számítottak. Körülbelül a század végétôl kezdve a kisebb spánieleket – valószínûleg az erdei szalonka után („woodcock”) – cockernek, míg a nagyobbakat springernek nevezték. Ekkor még akár egyazon alomhoz tartozó kölykök is lehettek egyaránt cockerek vagy springerek, méretüknek megfelelôen. 1902-ben a Sporting Spaniel Society of Britain hivatalosan is a springer elnevezés mellett döntött, s ebben az évben a Kennel Club is hivatalos fajtaként ismerte el az angol springer spánielt. Kiállításokon 1903-tól szerepelhetett önállóan a fajta. Érdekesség, hogy a sokszoros gyôztes Rivington Sam tulajdonképpen egy cocker és egy angol szetter keresztezésébôl származott. A korabeli tenyésztésben fontos szerepet játszott a Boughey család, tenyészetükbôl került ki az elsô Field Trial champion angol springer spániel.
     A springer spániel a cockerhez hasonlóan munkájáról kapta nevét, hiszen az angol „spring” ige a vad felverését, felriasztását is jelenti. A springert már kezdettôl fogva szárnyas és apró vadra egyaránt használták, még falkában is vagy agarak mellett. Érdekes módja volt a vadászatnak, mikor a spániel által felriasztott szárnyast a sólyom fogta meg. Késôbb a lôfegyverek elterjedésével a springert lövés elôtti és lövés utáni munkára is használták, akárcsak napjainkban, hiszen a springer spániel feladata a vad felverése majd a lôtt vad megkeresése és apportírozása.
     Az észak-amerikai kontinensre az elsô nyomon követhetô származású angol springer 1913-ban került, Angliából érkezett Kanadába. Alig több mint egy évtized elteltével az angol springer spániel az Egyesült Államokban az ismeretlenség homályából a legnépszerûbb fajták sorába lépett. 1924-ben megalakult az English Springer Spaniel Field Trial Association, és ahogy a klub neve is mutatja, a tenyésztôk akkoriban egyforma hangsúlyt fektettek a küllemi és használati követelményekre. A 20-as évek springer spánieljei kiállításokon és vadászversenyeken egyaránt eredményesen szerepeltek, a 40-es években még számtalan kutya szerezte meg párhuzamosan a kiállítási és munka championátust, egy idô után azonban kettévált a kiállítási és munka vonal.
     Az angol springer spániel küllemét tekintve is elgondolkodtató kettôsséget figyelhetünk meg az európai és az amerikai típust illetôen. Az amerikai kutyák fantasztikusan elegáns, dús szôrzetû, csodálatos mozgású kutyák, azonban egyre kevésbé felelnek meg az eredeti standardben rögzített elôírásoknak. A legjelentôsebb eltérések a fejen láthatók: az amerikai típus gyakran túlzott stoppal, kissé hosszabb fanggal rendelkezik. A hát rövidebb, erôteljesen lejt a martól a far felé; a mellen és a hason lévô szôr egyre sûrûbb, hosszabb. Ezek a kutyák valóban lenyûgözôen szépek – az idei Westminsteren, a világ egyik leghíresebb kiállításán egy angol springer lett a Best in Show –, de azért az sem lenne kívánatos, hogy eltûnjön az évtizedeken át kialakult ôsi típus. Talán a megoldás az akitához hasonlóan a két változat két külön fajtaként való rögzítése lenne, hiszen már a skandináv országokban is egyre több az amerikai stílusú kutya, s így egyre gyorsabbá válik a standard által elôírt típusnak megfelelô egyedek alkotta állomány felhígulása.
     Az angol springer spániel megjelenése egyszerre sugároz erôt és eleganciát. Felépítése kompakt, szimmetrikus. A hát izmos, enyhén lefelé lejt, nem túl hosszú, de nem is túlságosan rövid. A mellkas mély, a bordák jól íveltek. A koponya meglehetôsen széles, erôs, közepesen hosszú, a fang viszonylag széles és mély. Az angol springer szeme mandula formájú, sötét; élénk és barátságos pillantása nemes összbenyomást kölcsönöz a fajtának. A szôrzet dús, fényes, „idôjárásálló”, de sohasem durva tapintású, színe fekete-fehér vagy barna-fehér.
     A springer spániel a vadászok körében is kedvelt, hiszen könnyen tanítható és irányítható, jó szimatú, sokoldalúan alkalmazható kutya. Mérete ideális a lövés utáni munkához, a vizet is kedveli. Konzekvens és szeretetteljes nevelés mellett kellemesen tartható lakásban is. Séta közben vagy éppen vadászaton temperamentumos és szenvedélyes, de otthon nyugodt, barátságos, könnyen kezelhetô társ.

 

 

Német juhász

 
 

A XIX. század végén a német juhászkutya-változatok közül csak a hosszú, szálkás szőrű, farkashoz hasonló típusút tenyésztették tisztán, mert ez felelt meg a korszellemnek, és a funkcionális testfelépítésű, szálkás, hosszú szőrű német kutya tűnt a legnagyobb teljesítményekre képesnek. A céltudatos tenyésztés türingiai és württembergi juhászkutyákkal teremtette meg a német juhászkutyát. A tenyésztés középpontjában a kezdetektől a rendőrség és a hadsereg számára alkalmas munkakutya állt. A két világháborúban a német juhászkutyák nagy tekintélyre tettek szert a fronton minden nemzet katonái körében. A német juhászkutya, amelyet több nyelven alsatiannak (elzászinak) neveznek, az egész világon előkelő helyet foglal el a népszerűségi listákon. Mint minden más “divatfajta”, ő is megszenvedte a kereskedelmi forgalmat. A felelősségteljes tenyészetekből származó kutyák azonban továbbra is kitűnő munkakutyák, megbízható sport- és családi kutyák. A német juhászkutya szoros kapcsolatot igényel a gazdájával, sok mozgást és elfoglaltságot. Minden juhászkutya-tulajdonos megtalálja a maga és sokoldalúan használható, szorgalmas és könnyen irányítható kutyája számára a megfelelő elfoglaltságot: turniersport, agility, katasztrófakutya, lavinakutya, őrző-védő kutya, nyájőrző és terelőkutya stb. A juhászkutyát semmiképpen sem szabad magára hagyva “riasztóberendezésként” használni. A tartás és a nevelés hibái a született munkakutyánál mindig negatív hatásokkal járnak.

Marmagasság kanok 60–65 cm, szukák 55–60 cm

Súly kanok 30–40 kg, szukák 22–32 kg

Szín fekete, fekete-barna különböző árnyalatokban, ordas

 

 

Wolfspicc

 
 

A holland hajósspicc vagy keeshond azonos a wolfspiccel. A XVIII. században a németalföldi hazafiak egy Kees nevű vezetője a wolfspiccet tette a nép az Orániai-ház elleni harcának kabalaállatává. A spicc a nép kutyája volt, a nemes urakat agarak és vadászkutyák kísérték. A keeshond őrizte a tanyákat, és Hollandiában a nagy hajókat. Ma a wolfspicc világszerte keeshondként ismert. A wolfspicc nevet farkasszürke színéről kapta, a farkashoz neki sincs több köze, mint bármely más mai házikutyának. A wolfspicc büszke személyisége figyelmet és tiszteletet kelt. Határait senki sem lépheti át büntetlenül. Megvesztegethetetlen őr veleszületett védőösztönnel. Néha találkozni kiképzett őrző-védőkkel a wolfspiccek között. Ugyanakkor nemigen kész alárendelni magát, ebben a tárgyban megértést, türelmet és következetes nevelést igényel a gazdájától. Egyszersmind intelligens és gyorsan tanul, de mindent inkább a saját mérlegelése szerint tesz, mint értelmetlen parancsra. A robusztus spicc szeret a szabadban tartózkodni, mozogni és elfoglalni magát. Vadászat iránti csekély hajlama miatt ma nagyra becsülik őr- és családi kutyaként, és a vadászok különösen ajánlják vadban gazdag területen tartásra. Kifejezetten területtudatos kutyaként nem feltétlenül barátságos a fajtársaival! A szőrzetápolás a fiatal kutyánál fáradságosabb, a felnőtt kutyát csak rendszeresen át kell kefélni.

 

 

Akita

 
 

A kutyaverekedtetés a szamurájok kedvelt szórakozása volt. De mivel kutyáik eredetileg vadászati célokat szolgáltak, nyugati kutyákkal kellett keresztezni ôket. A legkedveltebb a Tosa Harcikutya volt, melyet a régi Tosa (shikoku) és különbözô külföldi masztiff típusokból állítottak elô. Hogy növeljék a méretet és harci kedvet, északon is hasonló keresztezéseket végeztek, Akita tartomány ôsi kutyáit is keverve más idegen vonalakkal. Valószínûleg a német bányamérnökök dogjait is használták, illetve a mongol kereskedôkkel érkezett tibeti masztiffokat.

Az ôsi japán fajták megôrzése iránti igény a japán nacionalizmus érzésének növekedésével párosulva a XX. századot elején vette kezdetét. Ahogy a japánok elkezdtek érdeklôdni saját kultúrájuk és történelmük iránt, úgy szenteltek egyre nagyobb figyelmet kutyáiknak is. Szerencsére a vidéki észak elszeparálódott a nehéziparral, mezôgazdasággal rendelkezô városi területektôl, így vidéken fontos megélhetési forrás maradt a vadászat. Mikor a figyelem az ôsi kutyák felé fordult, a matagi inu (vadászkutya) szolgált a tenyésztés alapjaként. E mozgalom során fontos szerep jutott Shozaburo Watase professzornak, aki 1925-ben cikket publikált a japán kutyákról a japán Inu magazinban, sôt elôadásokat is tartott róluk, és ô lett az elnöke a belügyminisztérium történelmi megôrzô bizottságának. A professzor munkássága eredményes volt: 1931 júliusában a japán kormány a nagy japán kutyát, mely kialakulási területérôl, Akita tartományról kapta nevét, természeti mûemlékké, a kulturális örökség részévé nyilvánította. A következô hat évben az akitát más fajták is követték: a Kai, a Kishu, a Shikoku és Shiba. A bizottság országszerte sok segítséget kapott az emberektôl.

Bár már létezett egy akita kedvelôk által 1927-ben alapított klub, az Akita Inu Hozonkai (AKIHO), 1928-ban a tokiói Hirokichi Saito vezetésével létrejött a Nipponken Hozonkai, a NIPPO is. Ez a klub élvezte a kormány támogatását, regisztrálni kezdte a japán kutyákat, újságot adott ki és kiállításokat rendezett. Hogy segítsen eldönteni, egy kutya valóban az ôsi akita típust képviseli-e, a NIPPO 1934. szeptemberében fajtaleírást adott ki. Akita tartomány kutyáival elkezdtek ugyan tenyészteni, de a bizottság problémákkal küzdött, egyáltalán milyennek kell lennie egy igazi akitának. Tenyésztési alapként elsôsorban a hegyvidékben fennmaradt matagi kutyák szolgáltak.

A második világháború minden kutyás törekvést megállított. Egy nagytestû kutyát lehetetlen volt eltartani, ráadásul a kutyák bundáját használták a katonai ruhák béléséhez. Mivel a gazdaság egyre romlott, Akita tartományban rendeletet hoztak, hogy a rendôrség és katonaság által használt német juhászkutyák kivételével minden kutyát be kell fogni és bunkósbottal kivégezni. A háború végére az akita szinte kihalt, csak a vidéken elrejtett példányok élték túl a háborút. 1948-ban egy harmadik klub alakult a fajta védelmére, az Akitainu Kyokai, az AKIKYO. Mindhárom klubnak saját törzskönyve volt, saját fajtaleírással, és persze mindegyikük rendezett kiállításokat. Sok kutyát tulajdonosa mindhárom klubnál regisztráltatott.

Számtalan amerikai katona tetszését megnyerte az akita, így a falusi ipar hamarosan átállt az akita iránti igény kielégítésére. Az eladott kutyák többsége a megszállás alatt felnevelt kutyáktól származott, vagy még maguk is a háború alatt nôttek fel, így minôségük valószínûleg nem mindig volt éppen kimagasló. Az igazán kiváló egyedeket természeti örökséggé nyilvánították, így a kormányzat megakadályozta kivitelüket, tekintet nélkül arra, hogy már esetleg amerikai tulajdonban voltak. Az Amerikába eljutott példányok némelyikét kedvencként tartották, némelyiket továbbadták, néhánnyal pedig tenyészteni kezdtek. A fajta egyre népszerûbb lett, egyre több fajtaklub alakult. Az AKC 1965-ben felvette az akitát ideiglenes, ún. vegyes csoportjába. A klubok közötti veszekedés azonban hátráltatta a fajta végleges elismertetését.

1955-ben Spelmeyer vezetésével megalakult az Akita Dog Association of America. 1956-ban ennek zárt tagságára való tekintettel létrejött az Akita Kennel Club, mely nevét Akita Club of America-ra változtatta, így jegyezték be 1960-ban Kaliforniában. Késôbb még megalakult az Akita Breeders Association, sôt 1963-ban Charles Rubenstein vezetésével az American Akita Breeders Club. Az AKC szabályzata azonban csak olyan fajtát ismer el teljesen hivatalosan, melynek csak egyetlen fajtaklubja van. A két legnagyobb klub elôször természetesen megtagadta az egyesülést, majd hosszú huzavona után, szavazás alapján az Akita Club of America vált az egyetlen fajtaklubbá. Mivel már több mint 3000 példányt regisztráltak az Egyesült Államokban, 1973. április 4-én az AKC teljesen hivatalos fajtának ismerte el az akitát. Ezt követôen a japán importokat már nem lehetett regisztráltatni, mert nem állt fönn ilyen jellegû kölcsönös megállapodás a japán és az amerikai kennel klub között.

Eközben Japánban az AKIHO került fölénybe, mint a legnagyobb és legbefolyásosabb törzskönyvezô szerv. A tenyésztôk azon fáradoztak, hogy megpróbálják minden idegen fajta nyomát kitörölni az akita állományából. (A háború alatt még német juhászokkal is keresztezték a nagy japán vadászkutyát.) A háború után két kutya vonala vált meghatározóvá. Mindkettô Akita tartomány Odate nevû fôvárosában született: Kongo-Go és Goromaru-Go. Kongo sok kiállítást nyert, jól bereklámozott kutya volt. Színe kurogoma azaz fekete szezám volt (árnyékolt fekete, fekete barna aljszôrrel.) Az ilyen színû kutyák azonban olyan jellegzetességeket produkáltak, melyeket a japán tenyésztôk a kevert harcikutyák örökségének tartottak. Ezeknek az ún. shin akitáknak gyakran nagyon laza, ráncos volt a bôre. Mivel ez a Kongo vonal jellemzôje volt, a tenyésztôk az Ichinoseki vonalakat favorizálták, melyek Goromaru Gora épültek, aki vörös pinto (foltos) volt, fekete maszkkal és fehér csillaggal. Jó faroktípust, kis füleket, feszes bôrt örökített, ráncok nélkül. A japán tenyésztôk más vonalakkal dolgoztak, mint amilyenek az amerikai katonáknak eladott kutyák voltak. Az amerikai állományt alapító akiták többsége a Kongo vonalból származott. De mielôtt bezárták volna az amerikai törzskönyvet a japán kutyák elôtt, Ichinoseki kutyák is érkeztek Amerikába. Sok amerikai tenyésztô kombinálta a két vonalat.

Míg Amerikában egy Kennel Club létezett, egy fajtaklubbal és egy standarddel, Japánban három klub is foglalkozott az akitával, melyek közül az AKIHO a legnagyobb. Az AKIKYO-t 1988-ban újjászervezték, a NIPPO viszont inkább csak a közepes- és kisméretû japán fajtákkal foglalkozott. 1992-ben a Japán Kennel Club és az Amerikai Kennel Club kétoldalú megállapodást kötött, így ismét lehetett akitákat importálni Japánból.

Idôvel az amerikai és a japán akita állomány között jelentôs különbségek alakultak ki. A két típus problémája elôször az FCI országokban kezdett kibontakozni. Mióta a fajtaleírások országról országra különböznek, az FCI a származási országét fogadja el, vagy ha ez nincs, a patronáló országét. (Pl. a szibériai husky nem orosz, hanem amerikai fajtaleírással rendelkezik.) Az akita esetében persze létezik a fajta ôshazája, na de melyik standard a hivatalos? Az 1955-ben készült AKIHO fajtaleírás a legtöbb amerikai akitára is ráilleszthetô. A Japán Kennel Klub standardje viszont sokkal korlátozóbb, és amikor az FCI elfogadta a kilencvenes évek elején, számos problémát okozott. Eddig a legtöbb FCI országba importált akita az Egyesült Államokból vagy Kanadából származott. Sokuk, akárcsak utódaik, megszerezte az FCI championátust. A JKC fajtaleírása azonban hibának jelöli meg a fekete maszkot, sôt késôbb a JKC nyomására az FCI úgy utasította bíróit, hogy a fekete maszkkal rendelkezô kutyák nem kaphatnak kitûnô minôsítést. Hirtelen ott állt egy csomó ember, egy rakás a tenyésztés szempontjából teljesen használhatatlan Amerikából importált vagy ilyen kutyától származó akitával. Még champion kutyáik is kiállításképtelenné váltak. Természetesen valamilyen megoldást vártak az FCI-tôl. Így az angolnyelvû országokban, az Államokban, Kanadában, Ausztráliában és Nagy-Britanniában egy fajtának számító fajtából az FCI kettôt csinált. 1999. júniusától a „japán akita” mellett önálló fajtaként létezik az „amerikai akita”, hivatalos nevén a nagy japán kutya. Elôbbi számára a Japán Kennel Club fajtaleírása az irányadó, utóbbi az AKC érdekeltségébe tartozik. Japánban – az USA-val ellentétben – ma már csak vörös, fehér és csíkos színben tenyésztenek, Amerikában viszont különösen kedveltek a fekete maszkos és a pinto kutyák.

Természetesen nem a színekben rejlik a legfôbb különbség, hiszen akkor nem vált volna két fajtává az akita. Az amerikai kutyák sokkal nagyobbak, erôteljesebbek, egyikük-másikuk szinte masztiffosan vastag csontozatú, de mégis roppant elegáns, dekoratív kutya. Az FCI döntése ellenére az amerikai akita klub tagsága és vezetôsége nem kívánta felosztani az állományt: náluk az akita egyszerûen akita maradt. Az FCI tagországaiban, így Magyarországon is az akitákat konfirmálni kellett, hogy az egyes egyedekrôl eldöntsék, akita-e vagy nagy japán kutya. A szakértôk a kutya küllemét és származását figyelembe véve döntöttek, persze a folyamat nem volt és nem is lesz problémamentes, sokáig eltart még a köztes példányok eltûnése. Az FCI egyébként a nagy japán kutyát nem az ötödik fajtacsoportba sorolta, ahová az akita tartozik, hanem a másodikba, ahová a dogtípusú kutyák, a masztiffok és általában az ôrzô-védô fajták tartoznak.

 

 

Airedale terrier

 
 

Egy kutyafajta konkrét kiválasztása korántsem egyszerű feladat. Egyesek divatból, mások laikus hozzá nem értéssel, vagy pillanatnyi szimpátia alapján döntenek, megint mások hosszas vajúdás, rengeteg cikk, szakkönyv áttanulmányozása és számtalan kutyás véleményének meghallgatása után voksolnak egy adott fajta mellett.

Nos, én is ebbe a csoportba tartozom. Figyelembe véve, hogy városi körülmények között élek, a leendő kutya méretét, belső tulajdonságait, temperamentumát és saját affinitásomat mérlegelve jutottam el az Airedale terrierig.

A végleges döntést megelőzően, tucatjával faltam a különféle fajtabemutató írásokat és csalódottan tapasztaltam, hogy ezek többségében – tisztelet a kivételnek - sokszor túl hangsúlyos egy adott kutyafajta kialakulásának története és a részletes standard boncolgatása. Természetesen ezek is fontos dolgok, de szerintem a fajta vérmérséklete, habitusa, használhatósága sokkal jobban érdekel egy átlagos hobbikutyást, mint az, hogy ősei melyik völgyben hajkurászták a vidrát, esetleg milyen végtagszögelések a kívánatosak a kiállítási egyednél. Sajnos a fajteleírásokban az igazán fontos tulajdonságok (jellem, képezhetőség, stb…) sokszor háttérbe szorulnak, vagy sztereotípiákra szorítkoznak. Pedig akinek nincs lehetősége személyes tapasztalatokat gyűjteni, csak ezekre hagyatkozhat.

Mindezek tükrében fontosnak tartom megosztani személyes tapasztalataimat a fajtáról, mellyel azt remélem, segítséget nyújtok az Airedale-ről alkotott, objektív kép kialakításában.

Kezdjük a legelején. Azzal nem árulok el nagy titkot, hogy a „Terrierek királya” titulus, az Orosz terrier megjelenésével már egy ideje megdőlt. Nem mintha ez csorbítaná kutyánk értékén, de a hatalmas, impozáns Fekete mellett, az Airedale terrier inkább nemes arisztokratának felel meg. Ez persze inkább a formára trimmelt egyed küllemére érthető, hiszen tud nemes paripaként ügetve parádézni, de ezt rendszerint megtartja a közeledő riválisok fenyegetésére, vagy a vágyai tárgyát képező szukák elkápráztatására. Valljuk meg őszintén: az igazi airedale számára az udvari bolond szerepköre felel meg leginkább.

Fizikuma a maga 56-63 centis magasságával és 22-23 kilós súlyával az egészséges közepes termetet testesíti meg, se nem kicsi, se nem nagy. Egyszer a „meggyőző izomzat” jelzővel is találkoztam, de közelebb járunk az igazsághoz, ha a szikár terrieres kiállásnál maradunk és nem várunk el schnauzeres tömörséget Airedale-ünktől.

Adott tehát egy közepes mérető, eredeti fazonú kutya, mely rendkívül széles körben használható. Természetesen itt következne a látványos felsorolás: őrző-védő, vakvezető, mentőkutya, stb…, de - bár nagyszerű adottságokkal rendelkezik - nem véletlen, hogy a profi munkakutyások nem Airedale-t választanak. Ez a kutya ugyanis igazi terrier: lelkes, tettre kész, vidám, intelligens de makacs. Olykor konokul makacs, melynek áthidalása nem egyszerű feladat. Kulcsszó a sziklaszilárd következetesség. Airedale-ünk a maga kedves módján ugyan, de folyamatosan keresi a „rést a pajzson”, állandóan teszteli gazdáját. Ennek kiküszöbölésére pedig az egyetlen megoldás a következetesség, mely nélkül a kutya ujjai köré csavarja akár az egész családot, mint ahogyan azt például kutyám alomtestvére, Artúr tette. A család kedvence kellő szigor híjján azt csinál, amit akar és ez igencsak megnehezíti tartását. A fajta érzékeny jelleméből adódóan persze a lépten nyomon való és kemény büntetés sem járható út, mert csak megtörjük, megijesztjük vele az állatot, melytől teljesen elbizonytalanodhat. A mai modern, játékos motiváláson alapuló kiképzéssel azonban látványos eredményeket érhetünk el, ha kötélidegekkel rendelkezünk és kutyánk is úgy akarja…

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne másra használni, mint hobbikutyának, hiszen én is találkoztam aktívan őrző-védőző airedale-lel, nem beszélve a mentőmunkát végző Vikingről, de gyakorló tartójaként mondom, hogy az sem kis fegyvertény, ha kutyánkkal póráz nélkül sétálhatunk a park közepén. Ez nem vicc. Sajnos nagyon sok olyan terrieres gazdával találkoztam, aki irigykedve nézte, hogy míg az enyém szabadon bóklászik, sajátja majd tőből rántotta ki pórázt markoló karját.

Akkor se dőlhetünk azonban nyugodtan hátra, ha az egyszerűbb alapengedelmességi feladatokkal - látszólag - sikeresen megbirkóztunk. Az Airedale tartás (de szerintem majd minden terrieré) folyamatos figyelmet és gondolkodást igényel. Állandóan előtte kell járnunk gondolatban és lehetőleg el kell kerülni azokat a helyzeteket, ahol kutyánknak alkalma van választani, ugyanis döntése nem mindig esik egybe a mi szándékunkkal. Azért, hogy mindezt szemléletesebbé tegyem leírom 5 éves kutyám (Szeder) két tipikusan airedale-es viselkedésmintáját:

Kölyök kora óta, következetesen arra tanítom, hogy átkelés előtt leüljön a járda szélén. Pórázon már-már eminens módon végrehajtja a gyakorlatot, anélkül pedig legtöbbször megcsinálja, de közben állandóan lesi, hogy figyelem-e. Ha nem nézek rá, megpróbálja elbliccelni, ha pedig távolabbról, lendületből érkezik oda és idejében nem figyelmeztetem, szinte biztosan „elfelejti” az öt éves rutin feladatot.

A másik sláger produkciója a „gazdaaltatás”. Előfordul, hogy a távolban olyan kutya tűnik fel, akihez nem szeretném, hogy Szeder odamenjen. Ilyenkor jó előre figyelmeztetem, hogy ne is gondoljon barátkozásra. Ezekben az esetekben kutyám látszólag lemond a megismerkedés örömeiről és engedelmesen folytatja útját, mindeközben szeme sarkából lesi, hogy figyelem-e. Mikor látja, hogy kellőképpen bedőltem „A lám milyen fegyelmezett kutyám van!„ - csalóka ábrándjának és leveszem róla a tekintetemet, már árkon-bokron túl jár, természetesen az általa korábban elképzelt irányban.

Nem szellemi fogyatékos, nagyon jól tudja mit várok el tőle, de mégis megy bükkfakemény terrier feje után.

És ez csak kettő a leendő tulajdonosra váró nehézségekből. Természetesen a világért sem akarok senkit lebeszélni az Airedale tartásáról, de fontosnak tartom őszintén elmondani a lehetséges buktatókat, mert később sem az embernek, sem a kutyának nem lesz zökkenőmentes az élete.

Kellő időben és megfelelően szocializálva kutyatársaságban normálisan viselkedik, bár időnként felszínre törhet belőle a terrier virtus, de ez nem teszi kifejezetten összeférhetetlenné. Persze ez is relatív. Némely gazdák egy apró nézeteltéréstől is kétségbe esnek, míg mások a kifulladásig tartó küzdelmet is félvállról kezelik. Történetesen például a minap fülembe jutott, hogy a helyi kutyás berkekben sokan tartanak kutyámtól és ha lehet elkerülik. Ezen kissé megrökönyödtem, mert Szedernek öt év alatt összesen két említhető verekedése volt, de egyik sem azokkal a kutyákkal, akiknek a gazdái ügyeletes krakélernek kiáltották ki. Az tény, hogy néhányukkal „összeszólalkozott” ugyan, de ezekben az esetekben sem fajult egy-egy morgásnál tovább a történet.

Az emberekkel azonban kivétel és fenntartások nélkül, barátságosan viselkedik. Finoman árnyalt jellemének köszönhetően nevéhez főződik eddigi legnagyobb kutyás sikerem:

Állhatatos, de nem tolakodó, szeretetteljes közeledései kigyógyították édesanyámat az ebektől való beteges rettegéséből, olyannyira, hogy ha a helyzet úgy kívánja, még sétálni is leviszi. Ezen ritka alkalmakkor tanújelét adja természetes intelligenciájának, mert megkülönböztetett módon kezeli a póráz végén tipegő gyámoltalan asszonyt és óvatosan, kimérten közlekedik, ellentétben lendületes önmagával, amit akkor enged szabadjára, ha történetesen én vagyok a póráz másik végén. Ehhez hasonlóan kiemelt figyelemmel viseltetik egyébként gyermekek iránt is. Megkülönböztetett módon kezeli az emberpalántákat és jóval visszafogottabb a környezetükben, noha erre sosem kellett külön figyelmeztetni.

A valóságban az Airedale tehát elsőrendű családi eb és főfoglalkozású bohóc, aki szinte a leglehetetlenebb helyzetekben is képes megnevettetni gazdáját. Minden tevékenységben szívesen és lelkesen részt vesz, ezért olyanok, akik üldözési mániában szenvednek, ne válasszák ezt a fajtát. A legkisebb ajtó, vagy fióknyitás is felkelti figyelmét és azonnal ott terem, hogy szemtanúja legyen egy zokni, vagy tányér kivételének. Kíváncsisága határtalan. Párom egyszer kiborította a fogpiszkálós dobozt a konyhában. Kimentem, hogy segítsek neki összeszedni. Ahogy egymás mellett guggoltunk, kutyám azonnal odajött, befúrta fejét kettőnk közé és lelkes farokcsóválással nyugtázta, hogy ő is részt vehet a jeles eseményben.

Fontos megemlíteni még, hogy az Airedale rendkívül alkalmazkodó és rugalmas kutya. Ha ügyelünk arra, hogy mozgásigényét - mely nem csekély – kellőképpen kielégítsük, képes naphosszat szunyókálni egy kis panel lakásban, vagy csendesen szemlélődni a csónakban horgászat alatt.

Mint tudjuk, az Airedale azon fajták közé tartozik, melyek rendszeres szőrzetápolást igényelnek. Szőre a klasszikus értelemben véve nem hullik, ezért a kellőképpen bebolyhosodott (megérett) bundájú állat felesleges szőrszálait kézzel, illetve trimmelőkéssel kell kitépkedni, azaz trimmelni, melyet elég évente kétszer-háromszor elvégezni. Maga a művelet korántsem annyira körülményes, mit azt sokan képzelik. Pár alkalom után rá lehet érezni és utána már megy, mint a karikacsapás. Én például saját magam szoktam csinálni és előfordult, hogy az eredményt gyakorlott kutya kozmetikusok is elismerően nyugtázták. A rendezett külsejű Airedale nemcsak szép, de valóban nem szőrözi össze a lakást, a szőnyeget és a bútorokat.

Végezetül tehát az, aki kellő erőt és elszántságot érez magában egy időnként nyakas terrier tartásához, cserébe egy megkapó jellemű, rendkívül rokonszenves, végtelenül kedves kutyával számolhat, melyet bohókás külseje és a rá vitathatatlanul jellemző humoros bája, valóban egyedivé teszi a többi fajta között.

 

 

Afgán agár

 
 

 

Az afgán agár a törzsek és klánok örvénylő masszájából született, a régióhoz hasonlóan teljesen egyedülálló küllemmel, zavaros múlttal, problémás jövővel. A legtöbb ember csupán kiállítási primadonnának tekinti az afgán agarat csodálatos szőre miatt, és nem kérdezi, milyen emberek, milyen célra alakították ki a fajtát. Szerencsétlen módon lenyűgöző megjelenése a nyugati ember számára szinte érthetetlen belsőt takar, szupermodell külseje azonban főleg olyanokat vonz, akik nem fáradnak az agárlélek megfejtésével. Ez a kutya nem hozza oda a papucsodat, hanem megeszi. Hogy miért? Mert így akarja. Akárcsak a törzsek tagjai, akik őseit tenyésztették, nem viseli, hogy uralkodjanak rajta és általában nem úgy viselkedik, ahogy az az adott helyzetben hasznos lenne számára. Ezeket a makacs kutyákat az új tulajdonos sokszor nem is veréssel bünteti, hanem egyszerűen kidobja őket a korábban gondoskodást ígérő otthonból – ahogyan számos nyugati ország elfelejt Afganisztán pártfogója lenni az első problémásabb pillanatban.

Könnyebben értjük meg az afgán agár viselkedését, ha tudjuk, milyen célra használták őshazájában. Bár testőrként és terelőkutyaként is dolgozott, elsődleges feladata a vadászat volt. Afganisztán királyai generációkon keresztül vadászkutya-tenyészeteket tartottak fenn. Az afgán agárnak kiváló a látása, hiszen elsősorban szemével követi a zsákmányt. (Az angol „sighthound” kifejezés találóan jellemzi ezt a típusú vadászkutyát.) A vadászok lóháton kísérték a kutyákat, de az afgán agarak rendszerint lehagyták a lovakat, és az ember irányítása nélkül, saját elképzeléseik szerint vadásztak. Ez a független gondolkodás napjainkban is sajátja a fajtának. Több forrás szerint is számos formában vadásztak az afgán agárral: falkában, kan-szuka párban és egyetlen kutyával is. Gyakorlatilag minden vadászati szituációban használták a kutyát, területtől és vadtól függően. Mindenre vadásztak vele, ami csak előfordult a környéken és a vadász meg akarta szerezni: hegyi szarvasra, antilopra, nyúlra, de farkasra, sakálra, vadkutyára, sőt a leopárd egy hegyekben élő változatára is. Az afgán agarat használták arra is, hogy felverje a szárnyasvadat a vadász puskája vagy a sólyom számára, sőt terrierek hiányában neki kellett elintéznie a mormotát is, melyet a hegylakók különösen kedveltek húsa és szőrméje miatt. Mindez nem azt jelenti, hogy minden egyes agarat minden vadra használtak, hanem hogy a fajta képességei lehetővé tették az egyes egyedek szituációnak megfelelő használatát.

Az afgán agárnak nem csupán gyorsnak kellett lennie, hanem kitartónak, fordulékonynak és stabilnak is, hogy a világ egyik leggyilkosabb talaján, durva, kövekkel borított terepen, sőt a hegyekben is addig üldözhesse zsákmányát, míg el nem éri: a vadászat vége a gyilkolás. Afganisztánban mindig is könnyű volt ölni; a legbátrabb harcos lett a törzs vezetője, a leggyilkosabb kutya pedig a falkavezér, akit a törzs még dicsért és jutalmazott is magatartásáért. Az üldözés és a gyilkolás ösztönét napjainkban sem nehéz felfedezni az afgán agárban, főleg kisebb emlősállatok jelenlétében.

Az afgán agár bundája egy viszonylag robusztus, falkavadász típusú testet rejt, mely felépítését tekintve bárhol, bármilyen ősből kialakulhatott. A fajta különlegesen finom, hosszú szőrzete azonban csak nagy földrajzi magasságokban élő vadállatoknál fordul elő; a pofa, a hát és a farok felső részének rövid szőrzete is a sajátságos klíma következménye. Tény, hogy a fajta Afganisztán területén alakult ki mai formájában, de hogy ősei honnan származnak, azt csak találgatni lehet. Két teória – a fajta már évezredekkel ezelőtt létezett Egyiptomban illetve Ázsia sztyeppéin alakult ki –, már megdőlt.

Az afgán agár a XIX. század második felében jelent meg a nyugati világban. A legkorábbi fennmaradt képi ábrázolás, melyen egy félreismerhetetlen, teljes szőrben lévő afgán agár látható, 1809-ből, Indiából származik, a másolatát 1813-ban publikálták Londonban.

Az első példányok az indiai-afgán határháborúból visszatérő brit katonákkal érkeztek Londonba; néhányukat kiállításokon is szerepeltették, afgán agár néven, de igazi érdeklődés még nem mutatkozott a fajta iránt, egészen 1907-ig, mikor John Barff kapitány Perzsiából, Indián keresztül, hazahozta Zardin nevű kutyáját. Ez az afgán agár csodálatos stílusú, jó szőrben lévő kutya volt, sötét maszkkal, nagy sikert aratott az angol kutyabarátok körében. Zardint további importok követték, néhány példány már az Újvilágba is elkerült, a háború alatt azonban teljesen eltűnt a fajta a nyugati világból. 1920 körülre tehető, hogy Murray őrnagy feleségével, Mrs. G. Bell Murray-vel és Miss Jean C. Manson Skóciába vittek egy csoport afgán agarat, melyet vettek, de lehet, hogy már maguk tenyésztettek a nyolcéves háború alatt Balukisztánban, mely akkor független állam volt Dél-Afganisztán területén, ma Pakisztán része. Ezekből az importokból tenyésztette ki Miss Manson, az őrnagy és mások a Bell-Murray vonalat az 1920-as években.

Az afgán agár európai állománya még mindig nem teljesen homogén, többek között azért, mert a fajta szülőhazájából különböző típusú kutyák érkeztek. Egyes afgán források hat vagy még több típust különböztetnek meg, elsősorban előfordulás és szín alapján. Kétségtelen, hogy vannak átmeneti variációk, de alapvetően két típusról beszélhetünk: a déli és nyugati sivatagok kutyája általában világos színű, szőrzete ritkább.

Az északi hegységek kutyája, a hegyi típus inkább sötétebb színű, kompaktabb felépítésű, sokkal dúsabb szőrzetű. Ez a két változat, és a többi altípus is, logikusan tükrözi az ország változatos klímáját és földrajzát.

A szülőföld típusait a fajtát gyarmatosító nyugati világ sem segítette összeolvadni. Ahogy a nagy nemzetek különböző törzsekre oszlanak Afganisztánban, eltérő geopolitikai motívumokkal és gondolkodásmóddal, ugyanúgy különböző csoportokat találunk az afgán agár hívei között, akik egy-egy specifikumot kiemelve és dicsőítve, elfelejtik figyelembe venni a fajta egészének lényegét. Ahogy az uralkodó osztály lenézte a műveletlen, szakállas törzsi harcosokat, és inkább a sah köreit kereste, így napjainkban számos kiállítási megszállott lenézi az afgán agár vadászkutya mivoltából fakadó tulajdonságokat.

A show és a versenypálya közötti szakadék számos országban egyre mélyül. Pedig mire jó egy csodálatos afgán, mely nem tud futni és vadászni és egy fordítva, a legjobban vadászó afgán agár sem teljesértékű képviselője fajtájának, ha hiányzik belőle a standard által rögzített szépség, elegancia és méltóság.

Talán már az eddigiekből is kiviláglik, csupán tévhit az afgán agár közmondásos butasága, kezelhetetlensége és gyávasága. Sokkal inkább arról van szó, hogy az ősi környezetéből kiragadott vadászkutya egyelőre nem tud és nem is akar a nyugati kultúra merőben más igényeivel azonosulni. Elcsépelt anekdota a hajógyári szigeten afgán agarait pokróccal sétáltató gazda esete: ha kutyái kirohannak a világból, kocsijába beülve várja meg, míg visszatérnek. Ja, a pokrócok? Egész éjszaka azért nem lehet fűteni a kocsit!

Az afgán agár szőrápolása elég időigényes dolog, vagy költséges, ha kozmetikusra bízzuk. A grooming három alaptípusa a kiállítási, a kölyök- és az esetenkénti szőrápolás. (Utóbbi a csomók eltávolítása miatt szükséges.) A kölyökszőr ápolása serkenti a szőrzet növekedését és eltávolítja az elhalt kölyökszőrt.

A kiállítási szőrápolás több fázisból áll: fürdetés előtti kondicionálás, samponozás, öblítés, kondicionálás, öblítés, fürdetés utáni kondicionálás, szárítás, kefélés, fésülés. Ez a procedúra akár hat órát is igénybe vehet, függően az adott kutya szőrének sűrűségétől, szerkezetétől és kondíciójától. A kölyökápolás nem tart fél óránál tovább, mikor a kölyök már nyugtalankodni kezd.

Az esetenkénti szőrápolás időtartama a kiváltó októl függően változik. Nagyon fontos, hogy sohase keféljük az afgán agár szőrét szárazon vagy koszosan! Ez csak összetöri a szőrt és feltölti elektromossággal. Ami a különböző kozmetikai felszerelések mellett nagyon hasznos kellék egy afgán agárhoz, az a hajháló. Ez egy nadrágszárhoz hasonlatos formájú anyag, melyet a kutya fejére kell húzni evés előtt, hogy a füle ne lógjon a vacsorába és a mi kutyánknak is olyan szép fülszőrzete legyen, mint amilyet a felnőtt kiállítási sztárokon oly sokat csodáltunk.

Hajhálót könnyen készíthetünk egy harisnya szárából vagy megkérhetjük a nagymamát, hogy horgoljon egy téglalapot, amit félbehajtva és összevarrva már kész is az afgán hajpánt. Ha a kölyköt kezdettől fogva, fokozatosan szoktatjuk a hálóhoz, már magától fogja emelni a fejét, hogy feltegyük rá evés előtt.

 

 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

fgetrtgr

(eny, 2009.10.25 08:24)

nagyon cuki kutyákról olvastam ez tetszett

Magyarország

(Tina, 2009.04.06 17:14)

Szia! Nagyon jó az oldalad! Kösz, hogy eljöhettem! Szuper!

 

 

Profilkép



Archívum

Naptár
<< November / 2018 >>

Statisztika

Online: 1
Összes: 304412
Hónap: 2275
Nap: 36